Tíz éves lehettem, amikor egy hétvégi ebéden összekaptunk. Ő megrögzötten állította, hogy a Ráhel férfinév, én meg megrögzötten állítottam, hogy női. Kiabált, hülye is voltam, meg a többi. Aztán megnézte a névkönyvben,és odahívott magához. Beismerte, hogy igazam volt, gratulált.
Tudtam, hogy jól kellene éreznem magam. Örülnöm kéne, hiszen "legyőztem" egy nálam sokkal idősebb felnőttet. De nem éreztem semmit, csak azt a gyomorszorító, szívfacsaró valamit, amit minden egyes veszekedésünkkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése