vajon

minap azon gondolkoztam,hogy mennyi hülyeséget csináltam az életemben, amiket tökre másképp tennék, ha újraélhetném őket, és mennyi olyan dolog történt, aminek másképp kellett volna lennie. aztán eszembejutott,hogy miből tanultam volna, ha nem csinálom ezt a rengeteg marhaságot és nem érnek csalódások, kudarcok?

vajon megtanultam volna, hogy a leggázabb szitukban is meg kell próbálni nyugodtnak és udvariasnak maradni, ha 4 éve, mikor Skóciában 2 órája nem találtam az utat haza, nem káromkodtam volna egy cifrát a hostomnak a telefonba? a mai napig elszégyellem magam, ha rá gondolok, nem az én stílusom az ilyesmi,de megtörtént. utólag belegondolva viszont valószínűleg így kellett lenne.

vajon megtanultam volna értékelni magam, ha 3.-ban -mikor az egész nyarat 9 éves létemre, önként tanulással töltöttem- én jutok tovább az országos nyelvtan versenyre,és nem az osztálytársam? és vajon tudtam volna értékelni,hogy 4.-ben viszont továbbjutottam,és 9.lettem? nehéz volt 9 évesen feldolgozni,hogy haver,igenis letettél valamit az asztalra annak ellenére, hogy nem téged hívtak be. emlékszem,éppen erdei iskolában voltunk,mikor kiderült. úgy éreztem, sírnom kéne, de valahogy nem tudtam. azt hiszem, akkor találkoztam először igazságtalansággal. a pozitív dolog, hogy azóta hátba tudom veregetni magam annak ellenére is,ha az áhított célt nem érem el,csak szimplán mindent megteszek érte.

vajon megtanultam volna türelmesnek lenni, ha 3.-ban (izgalmas év volt ez a 3.:D),mikor magasugráskor alám fordult a lábam és utána nem bírtam ráállni, a tesitanárom mellém áll,és nemcsak legyint,hogy ugyan már, szedjem össze magam? persze nem kezdtem el hisztizni - egy kezemen meg tudom számolni,mikor csináltam én olyat- de éreztem,hogy itt valami nagyon nem klappol,pláne mikor az ügyeleten kiderült,hogy meg van repedve a kisujjamnál a csont. Ekkor azt hiszem, rájöttem,hogy a felnőttek sem tévedhetetlenek.

vajon megtanultam volna,hogy az igaz barátokra minden erővel vigyázni kell, ha soha nem hagyok cserben egyet sem? ez is olyan dolog, amit utálok,utálom,hogy így csináltam, hiszen "barát az attól jó, hogy lehet vele őszinte lenni, kimaradnak a játszmák és a kímélő, hogy-ne-okozzak-fájdalmat-neked hazugságok, nem kell fel- és leépíteni, nem vársz el tőle semmit, és ő sem tőled, megmarad a gondolatok és tettek szabadsága, nem értékel, nem ítél el, nem akar megváltoztatni, egyszerűen a barátod."
de ez csak a töredéke annak,hogy miért jó..:)

és vajon megtanultam-e megbocsátani? ebben még nem vagyok biztos. sajnos ezzel a dologgal kapcsolatban nem mondhatok el magamról olyan pozitívumokat,mint a hiszti-témában. haragtartó vagyok,nagyon meg tudom makacsolni magam. talán papámtól örököltem. mindenesetre ezen is igyekszem csiszolni,hiszen én is csináltam már olyat, amit őszintén megbántam.